TÜNDÉRGYÁR

Nincs időm hosszan ömlengeni, de nézzétek meg az Engedj be című svéd filmet. Az a gyönyörű benne, hogy egyszerre művészfilm, ugyanakkor vámpíros horror is, felhasználva a létező összes Stephen King-féle klisét. Attól brutális, hogy a halált, a kiömlő vért hétköznapinak láttatja, és nem szűri a színeket, mint ahogy az amerikai filmeknél szokás. A hulla itt hullának néz ki, és nem egy festett műanyag bábnak. Sokkoló.

Mégsem azoknak ajánlom, akik a horrorra buknak, mert a sok rémség csak egyfajta keret. Torz félvilág, a külvárosi lakótelep és a misztikum határán. Ez a film nem egy szerelmi történet, hanem magát a szerelmet meséli el, és ebben a környezetben nem kelt ellentmondást, hogy a témakör határtalan, ugyanakkor egyszerű, mint egy pont. Azt hittem, hogy a Donnie Darko és a Bin-jip után már nem hatódom meg semmin, de amikor a mozi után rágyújtottam, a körút járókelői nagyon furcsának tűntek. Ufonautának éreztem magam, aki itt ragadt, mert tönkrement egy nagyon fontos alkatrész az űrhajójában.

Március 11-én, csütörtökön az SF-portál csapatát látjuk vendégül. Az előadókról és a témákról itt olvashattok bővebben. A beszélgetős szett után levetítjük Fritz Lang sci-fi alapművét, a Metropolist, mégpedig élő zongorakísérettel. Ez a némafilm 1927-ben készült, és egy hatalmas, hipermodern városban játszódik, ahol a felső szinteken vidám az élet, de a föld alatti gépeket üzemeltető munkások sohasem látják a napot. A látványvilágot az art déco határozza meg, ami nekünk már misztikus, de a húszas-harmincas években a fejlődést, a hatalmat, és az elérhetetlen luxust szimbolizálta. A filmnek a mi napig is milliós rajongótábora van, és hatása érezhető az összes kultikus sci-fiben.

Metropolis a wikipédián
SF-portal

A belépés ingyenes. A vetítés után Dj Skynet hajnalig. Gyertek, jó lesz.

Programkezdés: 19.00. Vetítés: 20.30.

Próbálok átvágni a Boráros téren, amikor egy hajléktalan kielőz jobbról. Gyűrött újságot szorongat, pulóverén gyanús foltok, az arcát pedig ritka randa rohadások ékesítik. A jótékony közönybe menekülnék, amikor felismerem, hogy ez az Őz.

AZ ŐZ.

- Szia Zsolti! – mondom. – Hát elég szarul nézel ki…
- Ferikém, te is szarul nézel ki – vág vissza egyből. – Én egyébként is csak most kezdek igazán jól kinézni. Most is épp megyek a csajomhoz, meg írom az új könyvemet. Ha leadom, másfél millát kapok érte, az meg nem elég egy évig? Hát de…
- Igen? – persze csóválom a fejem közben, mire otthagy, a pizzaárus csajhoz lép, hogy adjon neki egy kistüskét** a pult alól. Azt hiszem, hogy újabb öt évig nem találkozunk, de a villamosmegállóban utolér. Dől belőle a szöveg, hogy újra van Vidámpark, és nagyon jó nőt szedett össze és innen rendben lesz minden, csak volt majd’ egy évtizednyi fennakadás. Mielőtt záródnak az ajtók, telefonszámot cserélünk, én pedig hazaballagok és elkezdem írni Őz Zsolt nekrológját, Az ember, aki nem halt meg időben címmel.

* nézd meg a videót, majd rájössz
**üveges, féldecis rövidital

Tovább »

Találtam mára egy gyöngyszemet a nyolcvanas évekből. Mondhatni ez a korszak naiv dalköltészetének a csúcsa. Figyeljétek, ahogy a zenészek pajzánul egymásra pillantanak. Adams-bácsi a vége felé kegyetlen hamisan üvölt, viszont kiénekli a lelkét, kiénekli magából a gerincvelőt, a spermát, még a híg fost is. És ettől lesz hiteles.

Brian Adams – Heaven / Mennyország

ó, a fiatal éveinkre gondolok / minden csak rólunk szólt / fiatalok voltunk, vadak és szabadok / most már semmi sem szakíthat el tőlem / régebben csak jártuk az utat / de ennek vége már / vigyázol, hogy mindig visszatérjek / bébi, te vagy minden, amit akarok / amikor a karjaimban fekszel / az olyan, mintha a mennyországban találnám magam / és a szerelem mindaz, amire vágyom / és ezt megtaláltam a szívedben / nem nehéz észrevenni, hogy a mennyekben vagyunk / ó, csak egyszer találsz az életben valakit / aki átformálja a világod / felvidít, ha szomorú vagy / semmi sem változtathat azon, amit jelentesz nekem / ó, annyi mindent mondanék / de ölelj meg most, hiszen a szerelmünk világítja meg az utat / jó ideje vártam már / hogy bekövetkezzen valami / hogy beteljesedjen a szerelmem / most, hogy álmaink valóra váltak / jóban-rosszban, tűzön-vízen át / én melletted maradok

ez nem a haldokló nap vöröse / ez nem a vérünk vöröse / a reggeli folté a lepedőn / a cabernet sauvignon vöröse / hiába a világ összes rubinja / ez a vörös nem az a vörös / ez az arany nem Zeusz csillogó zuhatagja / nem, ez egyáltalán nem felülről jön / szabad préda, mégsem teszed rá a kezed / ez nem az az arany / ez nem olyan arany, mint az emlékek / vagy mint egy korszak, amit ugyanahhoz a névhez kötsz / ez az arany nem az az arany / bárcsak ez lenne a színed / a színed, szeretném… / ez a fekete a Malevitch-négyszög sötétje / kihűlt kohóban bámuljuk egymást / távoli csúcspont az időskálán / ez egy csillagtalan tél esti mese / nagyon jól illik hozzád / ez a fekete az a fekete / szeretném, ha ez lenne a színed / a színed, szeretném…

Az angyalok köztünk járnak. Illetve csöveznek inkább, mert a teremtés hatodik napján munkanélkülivé váltak. Elkészült 2.0-ás verziójuk, az ember, aki már nem tud össze-vissza repkedni, és túl nehéz ahhoz, hogy végigsétáljon a szivárványon, viszont remekül ért a kődobáláshoz. Képes ezen kívül érezni a kávé ízét, a cigaretta füstjét, a bőr apró egyenetlenségeit, és könnyen azonosul a zene ritmusával. Szárnyas barátainkat ez néha irigységgel tölti el. Az angyalok hosszú ballonkabátos, negyvenes pasik. Annyira szürkék, hogy észre sem lehet venni őket. Naphosszat járják a várost, feljegyzik a gondolatainkat, és ha szomorúak vagyunk, ránk mosolyognak. Ha valaki végső kétségbeesésében azon gondolkozik egy toronyház tetején, hogy kilépjen-e a semmibe, egy angyal átöleli a vállát. Ebből ő semmit sem vesz észre, és leugrik természetesen, de az ölelés megtörtént.

Ez fontos.

Az angyal csak szemléli a világot. Ide teremtették, mégis kívülálló, hiszen sosem volt részeg, nem volt nővel, nem kellett ötödikéig kijönnie a pénzből, ezért nem érzi át teljesen a problémáinkat. Az angyal számára mi vagyunk a varázslat. Megfejthetetlen, mágikus világban élünk, ami néhányukat arra ösztönzi, hogy beadják a felmondásukat egy…

…elképesztően jó lábú nőért.

A film szinte csak monológokból áll. Angyal-nézőkké válunk, és azt halljuk a világból, amit ők, olyan természetesen pihenünk meg harminc méter magas oszlopok tetején, ahogy ők teszik. Az anyag fekete fehér, és nyomasztóan külvárosi, viszont a alkalmazták azt a trükköt, ami miatt a Control-ról írt beszámolómban hisztiztem: Néha átvált a film színesbe – csak pár perc erejéig -, viszont az tényleg olyan, mintha csoda történne.

A főszerepet Bruno Ganz játssza, aki tizenöt évvel később Hitlert alakította a Bukásban. Angyaltól Antikrisztusig minden meg volt neki, tökéletes karrier. Feltűnik Peter Falk is, akinek nagyon sok minden kiderül a múltjáról. Ő is angyalként kezdte, csak aztán leszállt közénk, hogy végig izgulhassuk a Columbo-sorozatot. Erre miért nem jötten rá magamtól?!:)

Nem tudom, ki hogy van vele, én nem bírom, ha a film végén valamelyik főszereplő egy húsz perces monológban próbálja elmagyarázni, hogy mit láttam. Itt sajnos ez történik, amikor a jólábú artistalány közvetlenül a nász előtt megfejti a világot ahelyett, ami a dolga lenne: NAGYON GYORSAN ledobni magáról az összes ruhát. Ez most kivételesen nem hímsovinizmus. Képzeld el, hogy találkozol életed nőjével/pasijával, és dramaturgiailag az a rész következne, amikor ész nélkül egymásnak estek, erre a kedves elkezd komolyságról és elkötelezettségről hablatyolni.

Neked, aki a végtelent adtad fel miatta.

Nyilván te is befognád gyorsan a száját, és egy Voga-Turnovszky idézettel bírnád jobb belátásra:

gyere velem a ház mögé
mit dugok a hátad mögé?
olyan, mint a liba gége
köldöködig ér a vége

Ettől az egy malőrtől eltekintve zseniális a film, ajánlom mindenkinek.

Erlend Loe: Doppler
Scolar Könyvkiadó, 2006 www.scolar.hu

Hosszasan feküdtem a bozótban azon a délutánon. Hánytam is néhányszor, és mivel később megéheztem, megpróbáltam leütni egy mókust a biciklipumpával, de csődöt mondtam.

Éjjel kettő körül azon variáltam, hogy kimenjek-e a boltba sörért, vagy feküdjek le simán aludni? Elkövettem azonban azt a hibát, hogy belelapoztam egy a könyvbe, ami jó ideje az asztalomon sínylődött. Szinte ki sem látszódott már a rárakódott egyéb könyvek, cigisdobozok és papírfecnik alól. Az lett a vége, hogy magamévá tettem egy liter ásványvizet, vagy fél kilónyi jégkrémet és egy szuszra átrágtam magam a regényen.

Arról van szó, hogy a fogyasztói társadalom igásbarma, az átlagpolgár, akivel elhiteti a rendszer, hogy az életminőség plazmatévével, bankszámlával és baszom drága csaptelepekkel mérhető, egyszer csak beint Mammonnak és kiköltözik az erdőbe. Nem a rengeteg setét közepére, csak a szélére, ahol napi rendszerességgel megfordulnak a kirándulók és a kutyájukat sétáltató burzsujok. Kénytelen a város közelében maradni, hiszen a gyűjtögetésből nem tudja fenntartani magát. Tejre, húsra, csokoládéra és egyéb javakra van szüksége, amiket csereüzletek, és apróbb lopások révén szerez be. Egy napon elapadnak a beszerzési csatornái, ezért kénytelen megölni egy jávorszarvast – Norvégiában járunk –, aminek a borja ráakaszkodik, és követni kezdi mindenhová. Az állatot Bongónak nevezi el, és egyéb társaság híján vele, az agancsos Péntekkel osztja meg az életbölcsességeit, és a világ működéséről alkotott magvas elméleteit:

Nem tudom, miben hisztek, ti jávorszarvasok, de annyit elmondhatok neked, hogy ha anyádnak esetleg sikerült volna elültetnie benned egy látomást a túlvilági életről, akkor bátran felejtsd csak el. Hazugság az egész. Itt és most létezel, és soha többé. És halottnak lenni nem baró. Ezt viszont sose felejtsd el.

Már az a mód, ahogy elejti az állatot, gyanússá teszi az irományt. Fogja magát az ember, a szakadék szélére kucorodik, majd ráugrik jámborszarvas hátára, és belevágja a kését a koponyájába. Ez is kábé annyira életszerű, mint mókust fogni biciklipumpával. A világ, amit Loe felrajzol, valahol félúton lebeg a realizmus és az abszurd között. Olyasmi, mint a vágyaink, mint amikor azt gondolod: de jó lenne, ha mindenféle felvezetés nélkül idetérdelne az a szép szőke, és kigombolná a sliccemet! Egy gyors menet a villamosmegállóban még párhuzamba állítható az univerzumról alkotott képünkkel, ám igen csekély a valószínűsége annak, hogy a nász ebben a formában megtörténik. A regényben szereplő karakterek szemből szép színesek, jól kidolgozottak, oldalról és hátulról viszont menthetetlenül szürkék. Láthatóan csak azt a célt szolgálják, hogy segítsenek a szerzőnek bemutatni a társadalom visszásságait, de furcsa mód mégis hihetőek.

Süt a regényből, hogy az Loe erősen baloldali, de abból a naiv fajtából, aki az ősközösségi társadalmat sírja vissza. Egész biztos, hogy Vonneguttól tanult fecsegni, ami engem speciel zavart. Nem a tény maga – hiszen sokan vagyunk ezzel így –, hanem az, hogy ezt kicsit sem tudta leplezni. A vallásokat nem bírja, talán a legédesebben a buddhizmusnak szólt be:

Meg is mondom Gregusnak, az a tervem, hogy olyan hosszan unatkozom, amíg bele nem őrülök. Semmi kétségem afelől, hogy valami kielégültséghez hasonlatos érzés található az unalmon túl […]

Nagyon tetszet, hogy amikor a világot elborító kulturális zajról beszélt, nem azt mondta, hogy ez idegesítő, hanem simán felidegesített vele. Addig idézett a gyerekeknek szóló buta rajzfilmekből, amíg olyan szinten kihozta belőlem az agressziót, hogy képes lettem volna animátorokat ütlegelni jó vastag, izzó vasrudakkal.

Búcsúzóul néhány sor, ami miatt nekem mindenképpen megérte ez Norvégiában töltött éjszaka. Tudom már, hogy mi a dolga egy írónak a huszonegyedik században:

Ajánlom mindenkinek.

Úgy másfél évvel ezelőtt a kezembe akadt egy film. Donnie Darko volt a címe, és valami nagyon beteg sztorit vezettek elő a hátsó borítóján. Nagyjából azt, hogy adott egy problémás gimnazista srác, akinek éjjel megjelenik egy óriás szörny-nyúl, és másodpercre pontosan felfedi előtte, hogy mikor lesz a világvége. Még aznap éjjel egy repülőgép-hajtómű zuhan a házra, egyenesen Donnie Darko ágyára. Ő viszont a nyúlnak köszönhetően egy golfpályán tölti az éjszakát, és megmenekül. No, innentől kezdődik az őrület…

Valamiért mégsem tettem be a kosárba, talán drága volt, talán csak azért, mert az ember nem vesz meg minden filmet. Egy idő után mégis motoszkálni kezdett bennem a dolog, és elmentem a tékába. Bemondtam a címet, de csak valami Donnie Brasco-ról tudott a kislány. Amikor elmeséltem neki a történetet, kijelentette, hogy ezt a filmet csak kitaláltam, mert nincs az a félhülye producer, aki ilyesmire pénzt áldozna.

Érdeklődtem az ismerőseimnél, de csak de ők is csak hallottak valakiről, aki esetleg látott valami hasonlót. Az Odeonban végül megtaláltam az üres borítót az eladó filmek között. Boldogan rohantam a pulthoz, de kijelentették, hogy biztos megvan valahol, de azt csak a Józsi tudja, aki talán hazavitte, meg egyébként is kilépett három hónapja. Kezdtem már tényleg azt hinni, hogy kamu az egész, amikor az egyik kollégám minden elővezetés nélkül kezembe nyomta a dvd-t.  Négyszer néztem meg egymás után. Nem azért, mert be akartam pótolni az elvesztegetett időt, hanem azért, mert nem hittem el, amit látok.

A főszerepeket akkor még jórészt ismeretlen színészek játszották, viszont az epizódokban feltűnik Drew Barrymore, Patrick Swayze, és Noah Wyle is. A Donnie Darko-t játszó Jake Gyllehaal valóban főnyeremény problémás gimnazista témakörben, a barátnője, akit Jena Malone alakított, pedig pont úgy néz ki, mint aki nem igazi, hanem rajzolták. Az a fajta tizenöt éves lány, akire ötvenes pasik recskáznak a fizetős pornóoldalakon.

Maga a film az időutazással, foglalkozik, nagyon furcsa megközelítésben. Tudni kell, hogy az időutazás logikailag mindig bukta. Nem lehet olyan történetet összehozni, amibe senki sem tud belekötni. Egy olyan jelenségről és a következményeiről nem egyszerű beszélni, ami a számunkra megadatott valóságban nem létezik, és éppen ezért fel sem tudjuk mérni, hogy mi mindent hozhat magával. Ebben a szellemben az egész sztori zavaros és következetlen, de a rendező-forgatókönyvíró sokak számára megválaszolt egy nagyon fontos kérdést:

– Mikor van a világvége?
– Amikor meghalsz.

Zseniális az ember, mert úgy teremtett saját világot, úgy tette szerethetővé a történetet, hogy borzalmasan koreografált jeleneteket követnek iszonyat baklövések. Az a rész, amikor Donnie Darko megpróbál becsajozni, magasan túl volt a tűrésküszöbömön. A film vége felé teljesen életszerűtlen a két álarcos rabló a sötét pincében, az meg pláne, hogy minden ok nélkül kirángatták a lányt az utcára.

És mégsem ez a lényeg. Nézzétek végig, és meg fogjátok érteni, hogy ez a nyúl egy igazi köcsög!

Végigcsináltatta Donnie-val az egész hajcihőt. Eláraszotta vízzel az iskolát, lebuktatta a pedofil szektafőnököt, és még attól is gondoskodott, hogy legyen a fiúnál fegyver, amivel majd fejbe lövi azt a másikat, ha eljön az idő. És mi értelme volt az egésznek? Pont semmi. Gretchenrose végül életben maradt, de sohasem ismerkedtek meg egymással. A pedofil tanár úr tovább űzte a kis játékait, és valószínűleg sohasem bukott le. Természetesen a baleset sem történt meg, de ahhoz elég lett volna, ha nem jelenik meg éjjel szörny-nyúlként, csak hagyja folyni az eseményeket. Lehet, hogy a lány így is összejött volna Donnie-val, de ha nincs ez az időutazásos mizéria, biztos nem mennek aznap éjjel az öregasszony pincéjéhez, és nem jön az az autó. Azt hiszem, sohasem fogom megérteni, hogy mit akart. Valaki egyszer felvilágosíthatna.

www.donniedarko.com
www.donniedarko.lap.hu