Nincs időm hosszan ömlengeni, de nézzétek meg az Engedj be című svéd filmet. Az a gyönyörű benne, hogy egyszerre művészfilm, ugyanakkor vámpíros horror is, felhasználva a létező összes Stephen King-féle klisét. Attól brutális, hogy a halált, a kiömlő vért hétköznapinak láttatja, és nem szűri a színeket, mint ahogy az amerikai filmeknél szokás. A hulla itt hullának néz ki, és nem egy festett műanyag bábnak. Sokkoló.

Mégsem azoknak ajánlom, akik a horrorra buknak, mert a sok rémség csak egyfajta keret. Torz félvilág, a külvárosi lakótelep és a misztikum határán. Ez a film nem egy szerelmi történet, hanem magát a szerelmet meséli el, és ebben a környezetben nem kelt ellentmondást, hogy a témakör határtalan, ugyanakkor egyszerű, mint egy pont. Azt hittem, hogy a Donnie Darko és a Bin-jip után már nem hatódom meg semmin, de amikor a mozi után rágyújtottam, a körút járókelői nagyon furcsának tűntek. Ufonautának éreztem magam, aki itt ragadt, mert tönkrement egy nagyon fontos alkatrész az űrhajójában.